//
Következő ünnep: Hanuka - חנוכה
Szerző:  litera.hu  Készült: 2016 márc. 31, csütörtök

Mélységes mély depresszió. Futólag eszembe jutott, hogy 75 éves vagyok. Valószínűtlen. De ez már halálközeli. Valószínűleg semmi értelme nem volt annak, amit létrehoztam. Ki olvas magyarul? Néhány különleges megbízatású titkosrendőr. Kertész Imre Végső kocsma című, 2014-ben megjelent könyvéből ajánlunk egy részletet.

"Megint hajnal, öt óra negyven. A tegnapi nap re-konstrukciója: reggel fél tíz körül lefeküdtem, aludtam fél tizenkettőig; M. reggelivel ébresztett, utána nagy munkakedv, de M. tudatta, hogy hat órára Sz.-ék jönnek, akiket el kell vinnünk vacsorázni. Rövid összeszólalkozás, mert így alig marad időm a munkára; de hamar abbahagytam a szemrehányást, mert M., úgy láttam, nem érzi jól magát. Egyedül sétáltam, áldott, téli napsütésben, majd haza, s alig írtam néhány jegyzetet a Reemtsma-beszédhez, már is jöttek a vendégek. A thai vendéglőbe mentünk, bosszúságomat feledve jól éreztem magam. Hazajövet telefon Ligetiéknek, majd M. nemes elhatározása: megengedi, hogy a karácsonyt itt, Berlinben töltsem: így talán módomban lesz megírni a Reemtsma-beszédet, formába önteni ezt a közben igényessé vált anyagot.

Mélységes mély depresszió. Futólag eszembe jutott, hogy 75 éves vagyok. Valószínűtlen. De ez már halálközeli. Valószínűleg semmi értelme nem volt annak, amit létrehoztam. Ki olvas magyarul? Néhány különleges megbízatású titkosrendőr. Az „És" egyik cikke szerint fordítóim bevallották, hogy szövegeim élét lekerekítik, hogy – úgymond – „ne sértse az olvasó ízlését". Egész nap nem csináltam semmit. A depresszióhoz álmosság járult. Sajnálom M.-t és önmagamat. Alkotói életemnek, tartok tőle, befellegzett.

Irigykedve olvastam a FAZ-ban, hogy az új Nobel-díjas író – Cootzee – nem ad interjút, nem áll szóba, nem beszél irodalomról, csakis a rugbyről. Engem bezzeg kétoldalas fax várt otthon, mindenféle undorító teendők javaslataival, a Felszámolás francia megjelenésének apropójából. Kedvetlenség, mély fáradtság, estefelé föltettem a Schiff Andris-féle Goldberg-variációkat. Ez valamelyest megvigasztalt. Úgyszólván szalagszerűen szól M. kis kézi telefonja. Este a Pápai Református Gimnázium igazgatója  jelentkezett nála: pápai jelenlétem, amely eredetileg a református gimnázium diákjaival való beszélgetésből állt volna, félelmetes terjeszkedésnek indult: már ott tartunk, hogy a rengeteg hallgató miatt egy templomban kellene a beszélgetést lebonyolítani, s már ellenőrizhetetlen, kikből állna a hallgatóság. Nem merek szemrehányást tenni M.-nak, aki az egész dolgot a nyakamba sózta, mert – úgymond – szeretettel fogadnának, s nekem hivatásom, hogy az emberek rendelkezésére álljak. Lassan minden célom, minden törekvésem a saját életem ellen fordul. Érdekes, de az életet a hazugságra, s egyedül a hazugságra építik, s én tehetetlenül sodródom benne, hazudok én is. Miért nem tudok kilépni e mechanizmusból? Nem értem magamat, nem értem az életemet. Késő este fölhívtam Kállai barátomat: „Kellett ez a rohadt Nobel-díj – mondta –, most nyugodtan sétálhatnánk és beszélgethetnénk a Duna-parton". Igen, alapjaiban változott meg minden, némán és tehetetlenül követem e változásokat, amelyeket szolgálok, ahelyett hogy uralnám vagy élvezném őket. Késő este felhívott Ligeti Vera; szegény L. továbbra is igen rossz állapotban van, de olvas – jelenleg éppen a Doktor Faustust olvasta el. Sokat vitatkoztam már vele erről a könyvről, amelyet nem becsült, most, mondja Vera, ámultan dicséri nagyságát. Korán lefeküdtünk (viszonylag).

E trivialitások vezetésének tényleg semmi értelme. Hacsak, persze, nem akarom a tehetetlenségemet, a mindennapi szégyenemet dokumentálni. Emellett nyelvileg is rosszat tesz, hiszen rossz mondatokat írok.

Az „idegennyelvűségem" problémája foglalkoztat. A Süddeutsche Zeitungban megjelent egy szép kritika A nyomkereső CD-változatáról, egy Walter Kreye nevű színész olvassa fel, mégpedig gyönyörűen. Eszembe jutott, hogy a munkáim német szövegét valójában jobban ismerem, mint az eredetit. A hibákkal együtt, persze. De nem jellemző-e ez? A nyomkeresőt például a magyar kritikák még szóra is alig méltatják. A magyarországi kritikák, monográfiák és mi a fenék szerint írói pályafutásom a Sorstalanság óta folyamatos katasztrófa, hanyatlás, a tehetségtelenségemmel folytatott reménytelen és kínos küzdelem. Leginkább az esszéimet és a Valaki mást nehezményezik; az Európa-esszémet, amelyre Genscher azt mondta, hogy „nagy érdeklődés-sel olvasta", Magyarországon csacskaságnak tartják. Az angol lobogót, a Gályanaplót legföljebb rossz példaként idézik, nem szólván A kudarcról, amelyet az első sortól az utolsóig elhibázottnak tartanak. Így hát nincs más hátra, mint hogy a munkáim külföldi sorsát kövessem. És, érdekes, el tudom fogadni ezt a nyelv nélküli vagy nyelvek közti állapotot, mint ahogy berlini létemet is elfogadom. Én is meghalok majd, a műveim is elenyésznek majd; létrehozni érdemes őket, de aggódni miattuk fölösleges. Élik különös életüket, ahogyan s ameddig tudják.

Ha ez a Triviál-napló arra való, hogy egy elidegenítő tekintet segítségével valódi képet kapjak az életemről – azaz elszörnyedjem tőle –, akkor ez a tökéletes eszköz. Különben ma, igaz, nyugtató hatására, kialudtam magam, szervezetem mégis tiltakozott a fölkelés ellen – nyilván a rám váró tortúrák miatt (csomagolás, repülés, az otthoni gyötrelmek stb.). Rossz, mondhatnám baljós fizikai tünetek, melyekről nem is tudnék pontosan beszámolni. Mindenekelőtt a Parkinson-kór meg a végtelen kimerültség. – Itt most valószínűleg abbamarad a szisztematikus naplóvezetés, mert a pesti káosz el fogja nyelni az életemet.

Pápán, a Református Gimnázium meghívására. Megható volt. A templomban tartották a rendez- vényt, a nagyszámú érdeklődő miatt. Ahogy beléptünk Magdival, a templomban felálltak az emberek és zsoltárt énekeltek; majdnem kijöttek a könnyeim. Utána beszélgetés a tanári karral – jó arcú, agyondolgozott pedagógusok, akik nehezen élnek és mégis teljesítik nehéz kötelességüket, sorsukért senki sem felel, életüket senki sem igyekszik megkönnyíteni: „És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el." (Jel 2,3.)"

Kertész Imre új kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek múltával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig "ugyanazt a regényt és életet" kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. S noha Kertész Imrének ez a legszemélyesebb könyve, a szerző maga mégsem azonosul a sikeres Kertész Imre nevű íróval és márkanévvel - és ez a distancia még inkább drámaivá teszi e kötet írásának (és mindenkori olvasásának) a folyamatát. A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy kései Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódnak, de mélyeiből feltűnik "valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés". (A kötethez felhasznált 2001 és 2003 között írt naplójegyzetek teljes szövege Mentés másként címmel 2011-ben jelent meg a Magvető Kiadónál.)

Szólj hozzá! Oszd meg!

Figyelem! Az alábbi, a cikkhez hozzáfűzött hozzászólások nem az aKibic.hu nézeteit tükrözik. Mi a hírt / eseményt közöljük le, a kommenteket nem tudjuk befolyásolni - azok az olvasók személyes véleményét tartalmazzák.

Kibicek
Ezeket láttad már?
« November 2017 »
H K Sz Cs P Szo V
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30